<< Cathie bátortalanul lépked a rakpart szélén. A szürke monstrum ott a távolban hintázik. Megtorpan. És mi van, ha...? Mi van, ha megnősült? Vagy... ha ronda tokás, szakállas ember lett? Vagy ha úgy megsérült, hogy...? Jaj! Belegondolni is rossz!
– Hát nem azért válok végre szabaddá, hogy újfent ápolónő legyek!
Megrémült. Tudta, a szerelem áthidalná az ilyen felvetéseket, de hát mégis... és na... „Cathie, te tényleg bolond vagy!” Átszaladt a másik oldalra, szorosan a falhoz húzódott. A lábai mégis vitték. Lassan, bizonytalanul.
Ó, hát nem is kell elárulnia magát! Gyorsan levette a brosst, s a virágot eldugta a ridiküljébe. Majd szépen odamegy, megnézi magának, hogy milyen lett, s ha úgy adódik, visszahelyezi... Igen, ez jó lesz így.
És mi van, ha ő is így számítgat? Lehet, hogy úgy mennek el egymás mellett, hogy nem is tudják majd? Ha ő is csak utóbb venné fel a jelet. De a lába húzta vonagló testét. „Ha már ennyit vártál erre a napra, ne most add fel!” Előhalászta csinos, sőt olykor már nélkülözhetetlen szemüvegét, belebújt, és a már megközelített Catherina azonnal a homályos szürke óriásból egy jól körülhatárolt, elegáns hajóvá változott. Ami előtt... oh! Egy jóképű negyvenes hatalmas sárga rózsacsokorral...
Ó! Cathie szívében briliáns csengettyűk kórusa éledt. Megállt, s elmélázott rajta. Juj, de cuki!
Felélénkülve kotorászni kezdett a brossért, remegő ujjakkal biggyesztette vissza. Elsimította ruháját, pördült egyet örömében, s megállt az út szélén, hogy a kocsisor után átmenjen.
Még egyszer célirányosan a leszerelt katonára nézett, és...
És földbe gyökerezett a lába. >>
A borítóterv-szavazat sajnos nem hozott eredményt. Valószínűleg vagy képcsere szükséges, vagy képeffektus használat (homályosítás). Nem egyszerű, ha az író maga akar mindent...
Könyveim
