2014. június 4., szerda

A zene varázsa

Utca napjaink Budapestjén. Ez a tavasz változást hozott. A csövesek, a koldusok tömegével kaptak gitárt a kezükbe. Kicsit máshogy. Már nem (feltétlenül) játsszák el, hogy vakok. Csak pengetik. Lesz, ami lesz.

A naplemente sajátos hangulatában a parkban a hangszeres köré gyűlt a rokonság. Dalolnak. Nem lármáznak, nem botránkoztatnak. Csak énekelnek. Együtt. Családias...

Elhaladva mellettük arra gondoltam, talán valamely karitatív szervezet befolyásolta őket eme békésebb irányba. (Épp aznap több zenére fakadó nincstelenbe botlottam aktív városi napom során. Feltűnt a különbség.) Elmosolyodtam. Mennyivel kellemesebb így nekünk is, nekik is.

Majd átfutott rajtam az érzés, mikor zenélő tehetségek mellett elsétálva élveztem a muzsikaszót. Furulya, szintetizátor, hegedű - szólóban. Örültem, ha ismerős dallam szállt az éterbe, dúdoltam vele. Mennyivel kellemesebb, valóban.

Hogy is szólt a dal? "Mert zene nélkül mit érek én?" (Máté Péter)

Kodály Zoltán (1882-1967) magyar zenetudós szintén hiányolta a zenét a hétköznapokból, ezért megreformálta annak oktatását. Leegyszerűsítette a zene alapjait, s bevitte azt az óvodákba. Hitte, hogy a zene boldogabbá teszi az embereket, és vallotta, hogy ehhez mindannyiunknak jogunk van. Módszerével oktatnak világszerte.

És most kapcsoljuk be a televíziót. Hallgassuk a tehetségkutató versenyek kis csillagjait. Egyre fiatalabbak, mégis hihetetlen szépséget csalnak elő torkukból. És élvezik! És élvezzük!

Hát "Legyen a zene mindenkié!" ! (Kodály Zoltán)